Keskeny márványlépcső. Fakeretes üvegablakok és tükrökkel díszített falak. Ezek vesznek körül. Minden nap ezek az anyagok vesznek körül. Nem változik semmi. De amíg ők elkérik a kebapjukat, én végignézek rajtuk és tudatosan az életüket formálom meg.  De ezt talán most még nem érted. Várj. Elkezdem az elejéről. Úgy  17 voltam, amikor anyámmal sétáltunk az üzletek armadája mellett, és kétségbeesetten kerestünk egy jó cipőboltot. Ekkor kezdődött minden:

- Nem vagy éhes?

- De, egy picit.

- Gyere, együnk egy kebapot.

- Jól van. – mondtam ezt a jelentéktelen mondatot, amelynek nagyon is nagy jelentősége volt abban a pillanatban.

Az első falat után beleszerettem, és ott akkor eldöntöttem, hogy kebapos fiú leszek. Ezzel nem is volt semmi baj, addig amíg az első pár hónap el nem telt. Aztán minden óra, minden perc egyre nehezebbé vált. A kolléganőm folyton a kopasz barátjával kefélt a konyhában, én meg szívtam. Cigit és az életem. De most, most úgy érzem már mindent megtettem. Én próbáltam. Tényleg megpróbáltam minden tőlem tehetőt megtenni. Az elején még csak finoman, aztán egyre határozottabban figyelmeztettem őket. Figyelj! Elmondom a lényegét. Bejön az illető. Ha férfi akkor nagyobb kebap kenyeret ha nő kisebbet veszek. Ezek után jön a hang analizálás. Ha mély, akkor sok ketchupot és majonézt rakok bele, ha magas akkor keveset. Majd végignézek rajta és megkérdezem.

- Rakhatok bele csilit?

Ekkor már kiszoktam deríteni, hogy az elbaszott, vagy a tenni akaró világban él-e.

Ha a tenni akaróban és kér akkor lazán megszórom, de ha az elbaszottban, akkor olykor megborítom a chilitartót. Ezt követi a hagyma.

- Hagymát rakhatok bele?

Nos ezt már nehezebb eldönteni, de a (nap)szemüveg a haj és a köröm ápoltság alapján eldönthető hogy vastag avagy vékonyra szeleteltet rakjak bele. Természetesen az elbaszott illetőknek itt is a sok, vastagra szeltet rakom. Most viszont ejtsünk néhány szót a tenni akarókról. Velük olykor elszoktam csevegni, de a lényeg a húson van. Azt a húsmennyiséget, amit a szánalomtól elveszek, a reménynek odaadom. Táplálom, éltetem és boldogsággal tölt el, amikor látom, hogy már rosszul van az illető, de még mindig 2 ujjnyi vastag hús van a kebapjába. Igen. Ez volt az én munkám. De most úgy érzem vége. Túllőttem a célon. Itt ülök a budin, egy laptoppal az ölembe, és fogalmam sincs, mit tegyek. Nem vagyok senki, csak egy kebapos fiú. Ha valaki ezt a dokumentumot megtalálja, kérem juttassa el anyámnak, Kebap Borbálának. Isten áldjon titeket, ifjú titánok. Remélem sokszor fogtok még kapni hústól kibuggyanó forró kebapot különleges tzatziki mártással.

Ui.: A melegeknek mindig eláztattam majonézzel. Haahaahaa

- Ákos hol a fenébe vagy már?!! Itt egy vörös fejű kopasz és téged keres!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.